A normalitásról

 

            Böngészés közben ráakadtam egy hivatkozásra, ami ígéretesen kezdődött, történetesen okos emberek ismét összeültek, hogy felülbírálják a normalitás fogalmi körét.

            Régóta úgy gondolom, hogy a normalitás a legkényesebb kérdések egyike az emberi történelemben. Mindenféle, nehezen összegezhető tünetcsoportok alapján abnormálisnak ítélt emberek sokasága töltötte és tölti ma is az életét száműzetésben a társadalomtól e miatt. Mondják, hogy a zsenit a hülyétől egy hajszál választja el… De ki mondja meg, hogy milyen vastag az a hajszál?

            Alap: aki alkalmatlannak bizonyul arra, hogy a társadalomban, vagy bármilyen emberi közösségben szerepet vállaljon, döntésképtelen, cselekvőképtelen, ápolásra, gondozásra szorul, az nyilvánvalóan kívül esik a köznapi értelemben vett normalitás határain. Ha állapotából vagy szándékából eredően kárt okoz, indokot nyer eltávolítása a társadalomból. Itt mindjárt két ingoványra is ráléptünk. Az egyik, hogy ki mondja meg, mi minősül haszontalannak vagy hasznosnak a társadalom számára? Milyen szempontok döntik el a kérdést? A másik, ennek a párhuzama: mi káros a társadalomra? Úgyszintén milyen szempontok alapján?

            Ha egy kicsit elmélázgatunk a fentieken, két, gyökereiben különböző társadalmi vízió körvonalazódik ki. Az egyik egy központosított társadalom, amiben felső irányítás alatt álló tömegek teszik (vagy nem) a dolgukat, eszerint minősíttetnek, szükség esetén kiselejteztetnek. A másikban a célt nem fentről tűzik ki, hanem a társadalom önszerveződéséről van szó, amiben minden egyén a maga szemléletével és tudásával járul hozzá az egészhez.

            Ha eltekintünk attól, hogy bírálatot hozzunk a társadalom irányultsága felől, megállapítható, hogy a normalitás erősen szubjektív fogalom. Ennek értelmében úgy vélem, az a bizonyos hajszál nem létezik. Aki annyira másképp látja a valóságot, hogy meglátja az addig ismert dolgok között az újszerűnek tűnő összefüggést, az annyira másképp látja a valóságot, mint a jelenkor társadalma, hogy szinte automatikusan hülyének minősíttetik, ha nem veszi körül stabil háttér, ami megóvná ettől.

            Epedve várom, hogy kiderüljön végre: mindenki más, mindenkiben lakik egyfajta egyensúly, de ezek a pontok gyakran olyan távol esnek egymástól, hogy nem férnek bele egy katalógusba. Ahány ember, annyiféle lehetőség a teljességre. Ahány boldog ember, annyiféle normalitás. Ez a kulcs: a személyes fejlődés lehetősége.

            Visszatérve az okos emberek normalitás-vitájára: arról szólt az ülés, hogy a pedofília tulajdonképpen normális, hiszen a történelem is bizonyíthatóan tele van pedofil személyekkel, így talán nem kéne a pedofíliát pszichés zavarnak tekinteni…

            Miféle célja lehet annak a társadalomnak, ahol ez komolyan felvetődik? És a gyerekekre gondolt valaki? Ők a jövő, és azt viszik tovább, amit tőlünk kapnak! Mivel engedjük őket útjukra?

 

 e-minor